Az iszlám világa

Az iszlám története jelentős mértékben Európához fűződő kapcsolatának, kölcsönös viszonyuknak a története, legalábbis az elmúlt néhány évtizedet megelőző időszakban; valószínűleg ezért is szentel a szerző kiemelt figyelmet e ténynek, témának.

Az európai és az iszlám kultúra a Földközi-tenger térségében találkozott egymással először, s az iszlám megítéltetésében az európai gondolkodásmód tükröződött, aminek következtében az iszlám nagyon sokáig egy vallásra korlátozódott, s mint ilyen, “eretnekség”-nek számított a “kereszténység testében”. Európában katonailag hódított, igyekezett pozíciókra szert tenni a kereskedelemben, de “sohasem akarta Európát gyarmatosítani.” Mi lehetett mégis az oka az európai gondolkodásban az iszlám negatív megítélésének? A katolikus egyházon belüli súlyos problémák, az eretnekmozgalmak, egyfajta “intellektuális” elképzelés, de főleg az, hogy megakadályozta a világ “elkeresztényesítését”. “Mindazonáltal a modern Európának mint történelmi entitásnak megszületése az iszlámhoz fűződik.” A két kultúra közötti ellentétek a XI. századtól nyílt összecsapásba torkolltak, amikor a pápa keresztes hadjáratot indított az “eretnekek” ellen. A késői középkort kell megvárni ahhoz, hogy az iszlámról kevésbé ördögi, árnyaltabb kép alakuljon ki a keresztény Európában. Ebben a változásban nagy szerepet játszottak a muzulmánok által terjesztett tudományok és az általuk kidolgozott filozófiai rendszer megismerése, elterjedése. A reneszánsz idején pedig még tovább enyhült a vele szembeni viszolygás. A XV. században a török veszély inkább politikai, mint ideológiai jellegű volt, a törökök ellen viselt háborúk az “új barbárok”, és nem a “hitetlenek” ellen irányultak. A reformáció Mohamed próféciáinak autentikusságát kérdőjelezte meg, a felvilágosodás és a francia forradalom korában a Kelet világát és Mohamedet arra használták fel, hogy példaképpé állításukkal a kor európai – francia – szokásait, erkölcseit kritizálják. E. Gibbon a muzulmán világot előkelő helyre teszi a világtörténelemben, a muzulmánokat a többi emberrel egyenrangúnak tekinti!

A kapitalizmus és a gyarmatosítás is hozzájárult – a maga módján és módszereivel – egy “homályosan értelmezett Kelet-kép” kialakításához, amelynek során igyekezett saját magáról is a kornak megfelelő képet alkotni; ezzel viszont hozzájárult az arab társadalom nyugati mintára történő asszimilációjához, létrehozva az elnyugatiasított elitet, elősegítve a helyi – arab – termelési struktúrák átalakítását és a társadalmi egyenlőtlenség új formáinak a megjelenését. A XIX. század végén az iszlámot az egyre erősödő nyugat-európai imperializmus mint a gazdasági elmaradottság fenntartóját és a haladás ellenségét állította az emberek elé, ami viszont szükségessé tette az iszlám által uralt területek lakosságának európaizálását. Az első komoly csapást erre a nézetre az I. világháború mérte, melyet követően lázadások törtek ki Indiában, Indonéziában, ismert a törökországi kemalista mozgalom és az általa elért eredmények. A dekolonizáció történelmi időszakában az iszlámot mint az “ateista kommunizmus terjeszkedésének megakadályozására szolgáló eszközt” használták fel. Óriási jelentőségű volt az 1962–1965-ös vatikáni zsinat határozata, mely az iszlámot a monoteista vallások közé sorolta, s mint ilyenről kimondta, hogy igazságtartalma van. A XX. század utolsó évtizedeiben – tehát gyakorlatilag napjainkban – ismét ideológiai nézetek mérgezik az iszlámmal kapcsolatos ítéleteket; a “másfajtaság”, a “prekultúra”, illetve Olaszországban az “új rasszizmus”, ami nem a biológiai, hanem a kulturális különbségekre helyezi a hangsúlyt.

Az iszlámon belüli modernizációs-reformista irányzatok az ottomán birodalomban a XVIII. században megindult hanyatlási folyamat, és az agresszív európai gyarmatosító törekvések következtében születtek meg, céljaik között a muzulmán országok gazdasági fejlődése, az ezt biztosító technikák és ismeretek megszerzése, és a kemény hatalom visszaállítása állt; mindezekben a példa – Európa volt! Ezen irányzatok képviselői számára “előtérbe került a muzulmán világon kívüli örökség kiválogatása a célból, hogy azt a muzulmán országok politikai-kulturális realitásához alkalmazzák. Arról volt szó, hogy a modernséget iszlamizálják.” Természetesen megjelentek az ellenfelek is, az iszlám radikálisok, akik a tiszta, eredeti iszlámhoz való visszatérést hirdették. Az egyik legismertebb képviselőjük az iráni Khomeini volt, aki a sah és az általa képviselt erőszakos elnyugatosítás ellen szólította harcba Irán népét.

A Magreb országaiban az iszlám a helyi kulturális arculat megjelenésével párosult, s olyan személyiségek nevéhez fűződött, mint Algériában a XIX. században Abd El-Kadir, Marokkóban Abd el-Krim. Az ezekben az országokban elterjedt Iszlám figyelembe vette a helyi etno-lingvisztikai sajátosságokat, ezenkívül mintegy hidat alkotott a Masrek felé, védelmet nyújtott a kívülről jövő ideológiai támadások ellen. A Szaharától délre eső területeken meggyökeresedett iszlám kötődött a helyi hagyományokhoz. A kulturális egymásra hatásban komoly szerepet játszottak olyan fejlett néger birodalmak, mint Mali (XI–XV. század) és Szongháj (ez utóbbi különösen 1468 és 1492 között). Nyugat-Afrikában az iszlám behatolását a gyarmatosítás és a keresztény missziók akadályozták. Afganisztánban a dzsihádra buzdítás az antikolonialista harcot szolgálta, Iránban a Pahlavi-dinasztia által az országra kényszerített modernizáció, a “nyugat-majmolás”, a “multinacionálisoknak való kiszolgáltatottság” és “hazafiasnak egyáltalán nem nevezhető hadsereg ténykedése vezetett oda, hogy az iszlám itt az ellenállás támaszává és a “nemzeti öntudat” élesztőjévé vált. Algériában a FIS programjában a mindenáron való elarabosítás, az oktatás iszlamizálása, a nők és a férfiak közötti “promiszkuitás” megszüntetése szerepel. E szélsőséges csoportosulásnak a létrejöttében az országban kiéleződött gazdasági-társadalmi feszültségek, a félelmetes demográfiai robbanás, az Európától való technikai-gazdasági függőség álltak és állnak ma is. Az öbölháború előtérbe helyezte az arab világ és a Nyugat között feszülő ellentéteket, illetve az arab világon belül a szegények és a vezető oligarchák között húzódó szakadékot.

Milyen vezérelvek alapján működik az iszlám ott, ahol vezető kulturális-társadalmi-vallási berendezkedéssé vált?

Egyik alapelve a “hit univerzális jellege, ami képes arra, hogy a széttöredezett törzsi-kommunitárius renden fölülemelkedjék”, vagyis az egység, amelyen belül sokfajta nyelvű és szokású nép és kultúra létezik. Azután nem korlátozódik csak és kizárólag a Koránra, hanem egyben “jogi, etikai, társadalmi berendezkedés” is. Maga a Korán sem csupán vallási könyv, hanem “jogi normatívák, erkölcsi szabályok és gazdasági útmutatások gyűjteménye, amelyben vallás és politika szorosan fonódnak össze.” Az iszlám törvény, a saríja tartalmazza a muzulmán közösség politikai, vallási, társadalmi kötelességeit. A XIX–XX. században a modernizációból adódó változások a sarija, “újrafogalmazását” tették szükségessé, melynek során a változásokat követelő modernista rétegek igyekeztek összeegyeztetni a nyugati kulturális tényezőket a hagyománnyal, ez természetesen a konzervatív erők heves ellenállását és ellentámadását váltotta ki. E szembenállás egyik tétje volt a hagyományos arab egység, ami ugyanebben a történelmi szakaszban került veszélybe, nem kis mértékben a gyarmatosítás erőteljes és erőszakos előretörése következtében, de nem elhanyagolható – különösen 1848–1922 között – a szocialista eszmék, a forradalmi pártok és az első szakszervezeti mozgalmak megjelenése sem. A “pánarab ideológia” különös erővel gyökeresedett meg a Közel-Keleten (Libanon, Szíria, Palesztina, Irak). Kiemelt szerepet játszott a nasszeri egyiptomi és a szíriai pánarabizmus. 1944–1946-tól az arab egység marxista interpretációját ismerhettük meg. Az 1960-as évektől kezdve azután ez az arab egység bomlásnak indult, aminek több oka volt, az arab országok egymás közötti rivalizálása, Egyiptom és a Szovjetunió közötti ellentétek, a Szadat–Begin-egyezmény, Egyiptom eltávolodása az Arab Ligától, az öbölháború... Az “arab egység” megszűnése által létrejött űrt csak “részben töltik be a homályos, nem egészen pontosított, `muzulmán közösség’ nevében föllépő iszlám radikális mozgalmak.”

A XIX. század végén megjelent szocializmus egyrészt az ottomán- és gyarmatosítás-ellenes arab ellenállást, másrészt azon műveltebb rétegek politikai útkeresését jelentette, melyek pánarab és pániszlám keretet kívántak biztosítani a falusi tömegek haragjának és a városi kis- és középpolgárság elégedetlenségének. A XIX. század közepén az iszlám reformista mozgalmak találkoztak a függetlenségi mozgalmakkal, a II. világháború után pedig az arab országok “vezető osztályai adnak pánarab színezetet az iszlám szocializmusnak (ld. Nasszert!)” Ez az “arab szocializmus” nem ismeri el az osztályharcot, de egységbe szólít az imperializmus hódítása ellen.

Nem marad ki a mai arab realitás tanulmányozásából a terrorizmus kérdése sem. A szerző ezzel kapcsolatban a Szovjetunió afganisztáni katonai beavakozását idézi, ami egyfajta “iszlám internacionálé” megalakulását segítette elő úgy, hogy közben Afganisztánból “politikai-katonai laboratóriumot csinált az arab országok önkéntesei számára.” A 90-es években az egyiptomi és algériai események rázták meg a muzulmán – és egyébként nem csak a muzulmán – országokat; e két országban a terrorista támadások az elvilágiasodás ellen irányulnak, a terroristák kiképzési bázisa már nem Afganisztán, hanem Szudán, amely – külső és belső nyomás hatására – kénytelen volt bizonyos határokat szabni ilyen irányú tevékenységeknek országa területén. A terrorcselekmények fellángolásában az USA is negatív szerepet játszott azzal, hogy támogatta a siíta-ellenes szunnita radikalista, szovjet- és Irán-ellenes irányzatok tevékenységét, bevonva e támogatásba a “pakisztáni logisztikai hadtápvonalat és a szaúdi petrodollárokat.”

Fontos pontja az iszlámnak a muzulmánok és a nem-muzulmánok közötti viszony meghatározása, ennek a viszonynak főbb mozzanatait inkább politikai meggondolások irányították, semmint a vallási türelmetlenség; ennek köszönhetően az iszlámot nem jellemezte annyira a nem muzulmán kisebbségekre nehezedő olyan mértékű nyomás, mint ami megfigyelhető a keresztény országok vagy az izraeli elnyomó politikának kitett Palesztina más vallású kisebbségeinek sorsában. Más kérdés, hogy az arab országok legtöbbje még az 50-es, 60-as évek antikolonialista harcainak és a neokolonializmus megjelenésének idején sem volt képes teljes egészében megvalósítani az állam külön politikai és külön vallási autoritását, amire pedig pl. a siíták és a szunniták már a XIX. századtól kezdve törekedtek, és aminek végső célja az állam és a társadalom laicizálása lett volna, bár az ilyen irányú kísérletek tovább folynak ma is Egyiptomban, Tunéziában, Algériában, olyan új, modern eszközökkel, mint pl. a tömegtájékoztatási eszközök vagy a világi alapokon nyugvó iskolarendszer kiépítése.

A fentiekben kicsit részletesebben idézett témákon kívül a szerző kitér más, az iszlámmal kapcsolatos kérdésre, problémára, elméleti útkeresésekre, az iszlám és az állam, nemzettársadalom, nemzet és nép kapcsolatára, a sarijan belüli iskolákra, képviselőik nézeteire, a Korán keletkezésére, a szúrák sorrendisége megállapításának nehézségeire, az iszlám jogra, a dzsihádra és annak tartalmára és gyakorlati megjelenési formáira, harcosaira. Megismerkedhetünk Marx, Chateaubriand, Hegel Kelet-képével, a magyar származású Goldziher Ignác iszlámról kifejtett véleményével (“számára az iszlám olyan közösség és vallás, amely érzékeny a kívülről jövő kulturális hatások iránt, éppen ezért más kultúrák számára hivatkozási pontként jelenhet meg.”), XIX. és XX. század iszlám gondolkodók és ideológusok tanításaival, pártok, események, dátumok sokaságával; Algériát Ben Bella, Bumedien, Chadli személyiségén és tevékenységén keresztül is megismerhetjük csakúgy, mint az egységes iszlámon belüli nagyon sokfajta nyelvű és kultúrájú kisebb társadalmi egységeket, stb... Aki bővebb tájékoztatást kíván, az minden egyes fejezet után részletes bibliográfiát talál, valamint a könyv végén szekták, dinasztiák, arab kifejezések magyarázatát, az Algériában, Marokkóban, Jordániában, Líbiában, Egyiptomban, Tunéziában az utóbbi évtizedekben létrejött mozgalmak és pártok felsorolását kapja.

Alessandro Aruffo óriási történelmi kort tekint át ebben az aránylag rövid terjedelmű könyvében, amelyet azon olaszul tudó olvasóknak, kutatóknak, egyetemi hallgatóknak ajánlhatunk, akiknek már vannak erős vallástörténeti-történelmi-földrajzi ismereteik, ezeket az ismereteket kívánják az iszlám világára vonatkozó földrajzi, kulturális, vallási, társadalmi és politikai ismeretekkel kiegészíteni, elmélyíteni, s mindezt elhelyezni a mai világ sokrétűségében, ahol az iszlám szinte minden téren kikerülhetetlen tényezőként jelenik meg.

Alessandro Aruffo: Il mondo islamico da Maometto ad oggi (Az iszlám világ Mohamedtől napjainkig). Datanews, Roma, 1999. 211 o.

Kun Tibor